Bár nem mai darab, mégis ezt választottam, mivel egyrészt személyes kedvencem, másrészt nagyon alulértékelt film. Ennek több oka lehet, talán a néhol klisésnek tűnő dolgok, vagy a történet lassú menete az elképesztő és rendkívűl meglepő befejezés felé. De mégis, minden hibájával együtt, a Vadidegen egy meglepően remek film.

Vannak olyan alkotások, elég nagy számban, amik a "semmi különös" kategóriában leledzenek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem törjük magunkat a megjelenése idején, hogy mindenképp moziban nézzük meg, viszont a DVD-kiadás idején nagy valószínűséggel megfontoljuk a megvásárlását. A Vadidegen tökéletesen ebbe a kategóriába tartozik, pedig sokkal több van benne, mint hinnénk.

A történet kellően csavaros, eléggé erőszakos, helyenként izgalmas is, bár csupán egyetlen nyomozás, vagy becserkészés története az egész. A szexuális vonzerőnek és a csábításnak is megvan a maga fontossága, ahogy az kell egy ilyen thrillerben. Igazából ezt a két elemet, az izgalmat és a szexet próbálja keverni és egyensúlyban tartani a film, ami már a Sharon Stone-os, Joe Esterhas-as filmek óta bevált, és jól működik (Elemi Ösztön, Végzetes Vonzerő).

A történetet egy meggyilkolt lány esete indítja be, bár menet közben hajlamos ide-oda eltérülni a cselekmény, azért a fő szál végig ez lesz, kinyomozni, ki ölte meg főszereplőnk régi barátnőjét, és miért. Halle Berry "Ro" néven szerepel, mint tényfeltáró újságíró, aki - mint ahogy a film elején megtudjuk - eléggé kérlelhetetlenül űzi a szakmáját. Nem alkuszik, csak az igazságérzete vezeti,amitől népszerűek az álnéven írt cikkei, másrészt viszont ő maga eléggé magányos.

Ro-nak akad egy segítője is, Miles (Giovanni Ribisi) személyében, ő az, aki a technikai segítségével próbálja meg becserkészni Harrison Hill-t (Bruce Willis) az interneten keresztül. Bruce Willis ezúttal a ″gyanús fickó″, aki sikeres, gazdag, némileg gátlástalan, állítólag csajozógép, és akit célba vesz hősnőnk, hogy kiderítse, mi köze lehetett a lány meggyilkolásához. (Elvileg ezért, gyakorlatilag azért, mert a film forgatókönyve leginkább arra koncentrál, hogy izgalmasnak állítsa be Ro és Harrison Hill kapcsolatát, vagyis kitöltse az időt a köztük levő szexuális feszültség fokozásával, a Bruce Willis-féle titokzatossággal, ami egyébként remekül működik).

És így lassan belemegyünk a ″ki lehet a gyilkos, talán mégis Bruce Willis?″-féle találgatós játékba, és ezzel töltjük az időt, miközben hagyjuk magunkat a ritka mellékszálak által egy időre megvezetni. A fő izgalmi forrás abból adódik, vajon főszereplőnk, Ro túléli-e a nyomozását, vagy pedig egy (többszörös?) gyilkos áldozatává válik, ami azért valljuk be, nem lenne szép húzás a forgatókönyvtől. Éppen ezért nem is rágjuk le a körmünket a tényleg nagyon szexis Halle Berry-ért. Pluszként a film elég nagyon igazi és valósághű, közeli információkat ad a chatelés veszélyeiről.(Vajon igazi a személy, vagy csak átvernek?)


Persze azért a film végére előbukkan egy-két csavar, hogy ha már addig nem izgultunk eléggé,még rátesz egy-két lapáttal, a vége csattanó egy kicsit talán szájbarágósnak is tűnhet, és bár nagyon meg akartak minket lepni (sikerült is), talán túlságosan is szájbarágósan magyarázták el a dolgokat, ezt felróhatjuk egy kisebb hibának is a filmben.
Én még megemlíteném a zene hiányát, egyedül Dido - White Flag c. számát hallhatjuk a háttérben, illetve a Don't Cry Baby-t, viszont az egyébként fantasztikus instrumentális háttérzene így jobban segíti megteremteni a kellő feszültséget.
A Vadidegent elhelyezzük magunkban arra a polcra, ahol a nagyon jó szexis thrillerek sorakoznak, amiket akár többször is tényleg simán meg lehet nézni, és ráadásnak mondanivalója is van.

Pontszámom: 10/9

Tyler

Tisztázásképp: a blogon egy páros található. Olyvia és Tyler (én) írjuk a kritikákat, legelsőt már olvashattátok, ez származott Olyviától. És akkor most jön az enyém.

Tavaly megkaptuk a Kaptár c. film ötödik részét, amely a híres Resident Evil horror – videojátékokon alapul. Most az a kérdés, hogy vajon igazából mennyi köze is van a
filmnek a játékokhoz. Ebből a kritikából nem fog kiderülni, soha nem játszottam velük, de ha van némi alapismeret a Capcom által készített konzoljátékról talán nem
árt. Szóval a lényeg: a világ egyik legnagyobb vegyi fegyverekkel kísérletező vállalata, az Umbrella Corporation a világra szabadít egy vírust, ami lassan megfertőz minden embert, élőhalottakká változtatva őket. Természetesen a film története is ugyanezt követi. A stúdiók is kezdtek felfigyelni a sikerre, 2002-ben a Constantin Film (később a
Sony) megvette a jogokat és Paul W.S. Anderson által elkészült a Kaptár című film, Milla Jovovich főszereplésével, ami óriási sikert aratott. Világszerte 102 millió dollárt kaszált. Kérdés sem volt, két évvel később jött is a folytatás, ezúttal Alexander Witt kezeiből Apokalipszis alcímmel és bár kritikailag eléggé lehúzták, mégis 129 millió dollárt hozott a stúdiónak, úgyhogy 3 év múlva már jött is a 3. rész, A kaptár – Teljes pusztulás, Russell Mulcahy rendezőtől, végül a maga 147 millió dolláros bevételével. Mivel a sorozat népszerűsége egyre csak nőtt és nőtt, 2010-ben jött a 4. rész, Túlvilág címmel, na meg persze Paul W.S. Anderson visszatérésével és a legújabb 3D-s technológiával leforgatott film összesen 296 millió dolláros bevételt hozott. Magától értetődően 2012-ben, szintén 3D-ben, Milla Jovovich-al és Paul W.S. Anderson-al
megszületett A kaptár – Megtorlás.

A film egyébként megtekinthető függetlenül attól láttuk-e az első 4 részt vagy nem. Az alkotás elején Alice (Milla Jovovich) 2 percben szépen összefoglalja mi is történt
eddig. Bele is vágunk a közepébe, rögtön onnan folytatjuk, ahol a 4. rész véget ért, de ez az első 6 percben el is van intézve és jön az új történet, már ha egyáltalán történetnek lehet nevezni. És most itt az elején leszögezem: szeretem a Resident Evil filmeket. Vannak benne óriási agyatlanságok, erről később fogok is írni, de minden
botrányos hibája ellenére szeretem (hogy miért is, az később kiderül), de most nem nézői, hanem kritikai szemmel írok a filmről, így nem vagyok hajlandó, sőt, nem
tehetem meg hogy egyszerűen ne húzzam le valamilyen mértékig. Tehát, nos, igen, nyomokban talán történet is található, ezt akkor próbáljuk megkeresni.

Alice-t elkapja az Umbrella Társaság és egy kihallgató – szerűségű szobában tér magához, ahonnan később (érdekes módon) megszökve kiderül, hogy egy hatalmas méretű tesztlaborban van, amit a biofegyvereket gyártó cég azért tart fenn, hogy kedvére kísérletezgethessen egy esetleges bioveszély esetén. Megkapjuk Alice segítőjét, Ada Wong-ot (Bingbing Li), aki majd segít neki megszökni innen egy csapat segítségével, akit a már 4. részben látott fő gonosz Albert Wesker (Shawn Roberts) toborzott, mert szükségük van rá. Hogy miért is, az a film végén kiderül. És hát így ennyi a film története.

Seperc alatt ál-New Yorkban vannak, majd ál-Moszkvában, közben egy kertvárosban, végül valahol az Antarktiszon, persze mindegyik helyszínen van egy nagy harc vagy összecsapás, amit az első részből már megismert komputer-hologram, a Vörös Királynő generál.

Egyszerűen annyi hibája van a filmnek, hogy fogalmam sincs hol kellene kezdeni. Talán ott, hogy ez a történet így teljesen röhejes. Semmi lényege nincs az egésznek, mindenki csak van, miközben a fekete, valamilyen fűzős cuccba bújt Milla Jovovich aprítja a zombikat és talán ez az egyik legjobb pontja a filmnek, no meg a zene, de erre később még kitérek. A sok akció meg látvány szinte teljes mértékben elnyomja a sztorit, sőt, még a párbeszédeket is, hiszen abból alig van pár, az is teljesen felesleges, szájbarágós. A Kaptár – filmek elkezdtek egyre jobban a látvány felé menni és bár be kell vallani, az igenis jól sikerült, vannak még köztünk olyanok, akik épeszű történetre vágynak, nagy csavarokra és tudom, hogy egy (elvileg) horrorfilmtől nehéz ilyet elvárni, de azért menjünk már vissza George A. Romero zombifilmjeire. Ott volt horror (itt nincs), volt akció, volt történet, teljesen rendben voltak a szereplők, de itt nem! A szereplők olyan laposak, mint egy A4-es papír, pedig ígértek itt nekünk Alice-eredetet, meg kaptunk sok szereplőt a játékokból, de amíg nem képesek érzelmek kifejezésére, addig értelmetlen volt a dolog. És itt nem a színészekkel van a baj, hiszen tudjuk hogy Milla Jovovich tud (tudott) jól játszani (lásd: Ötödik elem, .45 – A bosszú íze). Sajnos a többi noname színészekről nem igazán lehet nyilatkozni, a Resident Evil 4. játékból ismert Ada Wong-ot egy teljesen ismeretlen színésznő játssza, akivel szerintem nincs gond, sőt, talán még ő hozta ki a legtöbbet a karakterből, már amennyire az lehetséges volt. Vagy itt említeném meg Sienna Guillory-t, aki Jill Valentine-t alakítja és aki már a 2. filmben is szerepelt. Itt van még a játékból már híres Leon Kennedy (Johann Urb), de csak azért, mert gondolom a rajongók követelték, mert megközelítőleg 3 mondatot kapott és slussz-passz.

És vannak még itt apró bakik is, amik fölött először simán át lehet siklani, de aztán beugrik hogy Hopp! Mi is volt ez? Egyik ilyen jelenet Alice szökése a kihallgatószobából. Úgy látszik az Umbrellánál annyira adnak a biztonságra, hogy őket nem érdekli, hogy a fogoly mellett ott van a ruha és a fegyver, amivel elslisszolhat.
Vagy a tény, hogy ezeknek a zombiknak van agyuk, motort vezetve üldözik hőseinket vidáman, némelyikük még egy láncfűrésszel is beugrik “ijesztgetni”. De ezek annyira szuperzombik, hogy vér sem folyik belőlük. Alice a teljesen fehér folyosón ütlegeli a zombikat, vér nincs, csak a legvégén, egy-egy távoli vágásban. Különleges kedvencem viszont, mikor az autós üldözéses jelenetben az egyik shotban már teljes roncs a kocsi, a következőben mintha vadiúj lenne. Jó, persze ez már szőrszálhasogatásnak tűnhet, de ha már pocsék a sztori, rosszak a karakterek és eltűnik a horror ami olyan jó volt az 1. részben, ezekre igazán lehetne figyelni.

Próbáljuk elővenni a pozitívumokat, hiszen azokból is van egy-kettő. Kiemelném a Tomandandy által komponált filmzenét, hiszen valami fantasztikusra sikeredett a
nyitójelenettel együtt. Egyszerűen a hideg futkosott végig a hátamon, ahogy ment a “Flying Through The Air” és közben szembesültünk azzal, mi is történt akkor a
Túlvilág után. Szintén jó pont a remek koreográfia a harcoknál, nagyon élethűre sikeredtek és még a dublőzök sem annyira feltűnőek. Megjegyezném azért, hogy bár a nyitójelenet nagyon hatásosra sikerült, időpocsékolásnak is lehet venni a recap-ot, főleg, hogy a játékidő 95 perc, ebből 10 perc stáblista. Ergó mozgóképből csak 85
percet kapunk, ami lehet, hogy elég is ha gyorsan ki akarunk kapcsolni – de szó szerint.

Amit a végére hagytam, a fő negatívum: a rengeteg slow-motion. De komolyan, ennyit egy filmben én még nem láttam. Már a Túlvilágban is használták előszeretettel, ha itt kivennénk, körülbelül 30 percnyi anyagot kapnánk. Ez megint ugyan jól mutat, de kicsit olyan érzés, mintha elfogyott volna az írók képzelőereje és a rendező ezzel gyorsan el is intézte volna a dolgot. Néhol olyan érzésem volt, mintha a videojátékokból kimaradt jeleneteket ollózták volna ki és helyezték át a vászonra, élőszereplőkkel, annyira műnek tűnt néhol az egész.

Jöjjön akkor mindezek után a kérdés: miért is sikeres mindezek ellenére a sorozat? Azért, mert a közönség szereti ezeket a filmeket. Köztük én is. Hihetetlenül látványos agyatlan zombiakció, de mégis nézzük, mert rövidek, szórakoztatóak és ez pont elég ahhoz, hogy minden 2. – 3. évben jöjjön egy folytatás és bár most kevesebb bevételt hozott a film a 4. részhez képest, a maga 221 millió dollárjával kétség sem fér hozzá, hogy jönni fog a 6. rész is. Erre van igény. Én várom következőnek milyen tablettát fognak bevenni az írók vagy, hogy a rendező meddig akarja még koppintani a Mátrix-ot.

Pontszám: 10/4
Tyler

Mint minden évben a tavalyi megrendezésre került Oscar-gálát megelőzően is igyekeztem a jelöltek közül minden filmet végignézni, hátha sikerül némileg egyetértenem a kritikusok értékeléseivel. A 84. Oscar gála jelöltjei közt volt egy film, mely a szeptember 11-ei terrortámadás által okozott fájdalmas haláleseteket helyezi központba. 

2001. szeptember 11-én, mint valószínűleg mindenki számára ismert tények alapján New York-ban egy öngyilkos merénylet történt, a World Trade Center épületébe egy repülő ütközött ezzel több ezres tömegek halálát okozva.

A film főszereplője egy kilenc éves kisfiú, aki számára jelentős trauma volt ez a történelmi jelentőségű esemény. Ahogy az iskolából sétál haza, érzi a városban sétáló emberek hangulatán, hogy valami történt. Hazaér és csörög a telefon, az apukája hívja, de képtelen felvenni a telefont, a szobában bekapcsolt tévéadáson jelennek meg a képek, ahogy a híres egykori felhőkarcoló darabokra omlik. Oscar (Thomas Thorn) mindig különös kisfiú volt, kilógott a korosztálybeli gyerekek közül. Az apa karaktere jelentette számára a legfontosabb személyt a világában, akinek emlékét egy évvel később se képes elengedni. A régi feladatok, játékok tovább folytatódnak mikor megtalálja Thomas Shell (Tom Hanks) holmijai között egy eltört vázában rejlő kulcsot.

A film lényegében mesélteti önmagát, rendkívül jól folynak végig a képernyőn az események melyekbe a néző vagy képes beleélni magát, vagy sem. Ugyanis mind éreztük már milyen érzés egy szerettünket elveszíteni, milyen érzés feldolgozni egy fontos személy hirtelen eltűnését az életünkből, milyen is maga a veszteség. Lényegében képes folyamatosan lekötni a néző figyelmét ez a több mint két órás film. New York épületeiről készült felvételek, az operatőri munka, Nico Mulhy dallamos zenéje, illetve a profi színészgárda segítségül is szolgálnak ebben. Minden adott egy élvezetes történetmesélés megvalósítására. A kissrácot alakító színész, aki mellesleg első filmjében szerepel meglepő módon jól alakítja ezt a sérült, hiperaktív fiút. Tom Hanks szokásos formában van, mellékszereplőként rutinmunka lehetett számára. Emellett a feleségét játszó Sandra Bullock is mintha végre az utóbbi években előszeretettel alkalmazott komikus szerepjátékából kinőtte volna magát. Nem utolsó sorban még érdemes megemlítenem Max von Sydow munkáját aki szavak nélkül is képes képernyőre vinni csendes fájdalmát.

Igazából számomra egy jelentős gond volt a filmmel. A főszereplő karaktere, bármilyen hiteles is, rémesen idegesítő volt. Az alkotás ugyan egy könyvön alapszik, amit eddig nem sikerült kezembe vennem, habár a későbbiekben lehetséges, hogy egy próbát rászánok. Hátha a karakterek némileg önállóbbak. Ez a film viszont csöpög a giccses nyáltól. Egy tragikus esetet érzelmi szinten igencsak nehéz átadni a nézőknek, úgy, hogy ne legyen felületes, se közhelyes, mégis minél szélesebb rétegben hasson a befogadóközönségre. De véleményem szerint egyik karakter se volt kellőképpen kidolgozva. Érzelmi megrázkódtatásukon kívül személyiségekkel nem különösebben bírtak. A fiúról ki lett jelentve a film elején, hogy zseni, és csak ezután rohanunk végig a kalandos játékokon, hogy megismerkedünk több és több Black nevű karakterrel, akik tipikus példái az amerikai kispolgároknak. Ugyanolyanok és jelentéktelenek. Ez a mű le se tagadhatná, hogy amerikai gyártmány. A filmgyár fogott egy igencsak tragikus, sokak számára máig fájdalmas élmény emlékével bíró katasztrófát, azt tömény giccsbe öntötték és drámai jelenetekkel kidíszitve egy gyerek lelki világának szétrombolásával hangsúlyozták ki. Íme, így néz ki egy Oscar-díjátadásra készült mű. Két jelölést meg is ért. Habár a Némafilmes elvitte előle, szerencsére.

Összességében, nem számít rossz alkotásnak a szememben. Őszintén ajánlani is tudom az érzékenyebb lelkűek számára, de nem árt tudni, hogy az álomgyár díjesőre számítva dolgozta fel Jonathan Safran Foer könyvét. Egy tízes skálán hetesnek tudnám besorolni. A rendkívül igényesen kiválogatott casting javára szóljon a pluszpontom. Illetve, egye fene, én is fejet hajtok a tragédia megemlékezésének filmbeli formáján. Kár azért a sok giccsért.

Pontozás: 10/07

Olyvia

Üdv mindenkinek!